A látható és láthatatlan történetek

Hogy A láthatatlan történetet is felidézve, ajánlásunk címében miért fordultunk éppen egy Hamvas Béla-asszociációhoz, azt a poeta sacer evilági attitűdje és az esszészerű képi megfogalmazás indokolhatja.

A szent költő nem a szakrális külsőségek miatt kapja nevét, hanem azért, mert minden látható mögött észrevesz valamilyen sejtelmes misztériumot; noha benne él, elszakad a fizikai világtól; megszűnik az idő és a tér hagyományos struktúrája; és az ortodox Istenhez fordulás helyett törekvése létélményszerűen transzcendens: kinyitni az emberben az emberfelettit.

S éppen azért lehet költői Korbely István egyre markánsabban körvonalazódó festői alap-szemlélete, mert önálló útját megtalálva, elszakadt a klasszikus ábrázolástól: jellemző pipacsos ciklusa például jól mutatja, hogy nem a táj egy szép részletét ragadja meg naturális hűséggel vagy optikai érzékenységgel, hanem a részletben (a pipacsban) a létezés metszetét tárja elénk. Megfogalmazása pedig „hamvasian” esszészerű abban az értelemben, hogy mozgástere nem horizontális, hanem vertikális és transzcendentális.

Nem történeti-kritikai vagy szociologikus (tehát nem epikus és társadalomtükröző), hanem a helyzetek mögött a sors érdekli, a megfestett figurákban az építkezés és a növekedés mozzanata: „a személy üdve vagy bukása, az ember helyzete ég és föld között, az ittlét, a pillanat, a sors-realizáció, a jelenlét” (Dúl Antal szavait kölcsönözve, aki ekképp jellemezte Hamvas írásorientációját).

S ott van még az a bizonyos transzparencia is a Korbely-képeken, mely nemcsak a kompozíciót, a szétbomló, majd újra-rétegzett struktúrákat teszi átláthatóvá, hanem egyszerre érzékeljük azt, amit a kép mond – és a festőt is látjuk benne, aki elmondja a saját történeteit.

Ebben a tekintetben Korbely István művészi útjának elágazásait és az utak találkozásait is megfigyelhetjük. Egyrészt egy sajátos, figurális motívumokat alkalmazó absztrakt, másrészt egy absztrakt elemekre épülő figurális festészetet látunk. Előbbiről már többen is írtak – Cs. Tóth János például úgy fogalmazott Korbely 2015-ös békéscsabai tárlatát bemutatva, hogy képein ugyan nyoma sincs „a tárgyi utalásoknak, hatásosan lebegteti, eldönthetetlenné teszi, hogy mit is látunk valójában”. Van tehát egy privát története, amelyhez (vagy amelyből) a nézőnek kell hozzáolvasnia a saját történeteit.

Korbely István A táj termében

Cs. Tóth is tisztában van vele, hogy Korbely legtöbb munkájának van valamilyen hétköznapi, tárgyiasan létező kiindulópontja – feloldódnak a faktúrában az épület- vagy tájrészletek. Máskor viszont éppen kiemelkednek az absztra-hált térből a szimbolikus figurák, melyek közül gyakran visszatérő motívum a bohócé. S egyúttal allegorikus is lesz a festmény: ebben az emléktérben a lírai-expresszív képtér-konstrukciókba szinte váratlanul belezuhant szereplő magával hozza sorsát, így a történeteit is, mely már nem a bohóc vagy a lány története, hanem a festőé.

Az absztrakt jelzőt szokás használni erre a megfogalmazásra, ám Korbely István nem oly módon absztrahál, hogy fokozatosan leegyszerűsít, hogy a totálisból kiindulva megállapodjon a teljesség egy részleténél, sőt egy apró jelénél – hanem a festést akkor kezdi el, amikor már túl van ezen a folyamaton.

Ott munkál benne a világ egy részlete, egy színe, egy motívuma, egy gesztusa, sőt, egy érzés, egy izgató indulat ebből a világból, és az viszi föl a vászonra. A széthullott világ elemeiből alkot meg egy új struktúrát; újabb és újabb rétegeket kap ez a látomás, egymásra épülnek az élmények és indulatok – így kapjuk meg emlékező tárgyiasságának mintegy az esszenciáját.

Van viszont egy ettől látszólag egészen elérő iránya is Korbely István festészetének. Nevezhetjük ezt akár szecessziós figurális absztraktnak is. De mire vonatkozik megfogalmazásunkban a szecessziós jelző? Nem a huszadik század elejének irányzatára kell gondolnunk, az ornamentika súlyára, a díszítettségre vagy a kacskaringós motívumok és figurális tömeggé váló festői sejtések emblémaszerű megjelenítésére. A szecesszió – a megkapó, egyszerre tárgyi és légies látvány mellett – jelenti a hagyományba kapaszkodást, s jelenti továbbá a nőiesség hangsúlyait.

A tradíció Korbelynél nem az egzotikum vagy a (magyar szecessziót is meghatározó) népművészeti szemlélet irányában fedezhető föl, hanem a figurális táblakép-hagyományok modern (a redukált tárgyiasságtól az allegorikus látomásig ívelő) festészeti világképbe illesztésén keresztül. Megtalálható természetesen – s elsősorban a portréknál – az arc mintegy plakátszerű megjelenítése, itt azonban a tipizáló jelleg ellenére is ki tud törni a sémákból a festő.

A letagadhatatlan mesterségbeli tudás mellett elsősorban a költői érzékenység világlik ki műveiből, s feszültséget teremt a (gyakran naturális hűséggel megidézett) figura és a környezet között. A kidolgozott arc, a rajta megjelenített érzelem – több festményén pedig a valóban szecessziós öltözetkellékek vagy díszítő motívumok együttese – éles ellentétben áll a háttérrel, a környezetre és szituációra való utalásokkal. A háttér gyakorta egy kaotikus és elemeire esett világot asszociál, máskor magába a figurába, a testbe, a ruhába sűrűsödik és absztrahálódik a lelki folyamatokat hűen tükröző külvilág. A korbelyi absztrakcióban ennek a széteső világnak a díszleteit kell a történet szereplőinek (és „olvasóinak”) rendbe állítaniuk.

Korbely István Pillanat

Korbely István bohócainak élethangulatában mindig ott van a drámai mozzanat. Általánosan emberi jegy a rejtőzködésre való hajlam, a maszk mögötti valóság eltakarása, a szerepjáték nem egyszer feszült vállalása. De ott van a lírai egyéniség, az áhítat vagy a fájdalom érzése is. Még inkább kitűnik mindez női alakjai között barangolva, sőt, az alakok sorsát, történeteit újramesélve. Látszólag merengő, olykor egészen színpadszerűen monologizáló az ilyen képek érzelmi alaptónusa – a múlt csábítása, a szenvedélyek kitörés előtti visszafogottsága, a direkt módon láthatóvá tett szentimentális attitűd mögött azonban egzisztenciális lelki folyamatok zajlanak.

Talán nem is magában az alakban van a jelentés, amelyhez a háttér csak kellék gyanánt szolgál, hanem a kellék és a képen szereplő alak viszonya hozza létre a jelentést. A monológból így lesz dialógus (szereplő és környezete, kép és nézője, festő és világ között); a figura – legyen az bohóc vagy lány – pedig jelképesedik. Nemcsak (vagy már nem) önmagát jelenti, hanem a bohócságot vagy a nőiséget, a szerepet és sorsot. Szerelmes leányzója például nem pusztán az ábránd kifejezése, hanem két valóság (a lelki és a fizikai esemény) ütközésének egyszerre frontális és alulnézeti (tehát egyszerre kívülről látó és belülről érző) sejtelme.

Éppen ezért nem szecessziós, hanem szimbolikus figurális absztraktnak nevezném Korbely Istvánnak ezt az útját, amelyben a látható történet mögött mindig ott van egy láthatatlan történet is.